ÚJBUDAI SZÉCHENYI ISTVÁN GIMNÁZIUM
...ahol jó lenni
Alkotópályázat 2016. I. helyezett :: 2017-02-06

Sztrkács Rita (12.A): Elfelejtett dátum 1.0 – az igazi kezdet /részlet/

Értékelés:
A novella megdöbbentően mai mind látásmódját, mind életérzését tekintve. Egy egyszerű szituáció telítődik meglepő tartalommal, a váratlan nyelvi fordulatok és az egyéni stílus humorral ábrázolja a tinédzserkor ellentmondásokban gazdag érzésvilágát.. (…)

- Na? – állítottak a tükör elé, kíváncsian várva a véleményemre, de én nem néztem végig magamon. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megnézzem, hogy nézek ki, hogy hozzászóljak ahhoz, amit kreáltak belőlem. Minden, amit láttam, az a szemem volt - a zöldeskék íriszeim magával ragadó szomorú mélysége, és egy pillanatra szinte láttam, ahogy kinyúl belőlük egy kéz, és segítségért kiált, de nem bír belekapaszkodni semmibe.

- Azt hiszem, mehetünk – suttogta Tori mögöttem Sütinek. Egy végtelen pillanatba úszó, súlyos fájdalom kedvéért még ott álltunk a tükör előtt együtt, hárman. A lányok engem néztek; én pedig a kézért nyúltam a szememben, de későn vettem észre, mert elsüllyedt, mint egy papírhajó az óceán közepén. Egész úton a körömlakkomat kapargattam, nem akartam beszélgetni, de még csak szemkontaktust sem akartam
tartani senkivel. Csak vissza akartam feküdni az ágyamba, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó arra, hogy bárkivel közös levegőt szívjak egy olyan területen, ahol egyszerre többen láthatnak, mint a családom összes tagja. Kettő. Azaz kettő embernél többen.

A villamoson Tori mellém állt, és nekidöntötte a fejem a hasának. Úgy simogatta a hajam, mintha egy négy éves lennék, akinek felhorzsolódott a térde a játszótéren. Az igazság az, hogy valami ilyesmi történt velem is, felnagyítva a hat évet tizenhatra, és a horzsolódott térdet egy csalódott szívre.

Amikor egy csapat srác szállt fel a villamosra, Süti lázadni kezdett az örömtől: mintha ingyen cukrot osztanának egy salátabárban. Mindig is imádta az idegen fiúkat, nézni, megérinteni, beszélni hozzájuk, nevetni rajtuk, szemezni velük, kiszúrni őket, cikizni vagy mosolyogni rajtuk. Mindig imádta a srácokat, mert azok sosem bírták levenni a szemüket róla. Magas volt, szőke, és a pisze orra alatti szemtelenül huncut mosolyával bárkit, ismétlem, bárkit le tudott venni a lábáról. Nem számított, hogy randizni megy, eljátszotta ugyanazt, amit mindig eljátszik. Tori közben a fülembe nevetgélt, és kommentálta a srácokat, én pedig megpróbáltam mosolyogni, de nem telt annyira. Egyszerűen csak elkönyveltem magamban Süti százezredik flörtölési jelenetét idegen fiúkkal.

Egyszer volt egy olyan gondolatom, hogy megkérem rá, hogy tanítson meg szemmel flörtölni. Hogy mondja el, vagy mutassa meg, hogyan kell annyira magunkra vonni a tekintetet, hogy egyetlen szó nélkül fenntartunk minden figyelmet magunkon, bármennyit, amennyit csak akarunk, anélkül, hogy verbálisan kellene kommunikálnunk. De sosem kértem meg rá, soha nem kellett, mert mivel Süti flörtölt a fiúkkal, ők nemcsak őt figyelték, hanem azokat is, akik vele voltak: Torit és engem. Tori rendszerint csatlakozott ahhoz az őrülthöz, akit mindig a barátnőnknek hívtunk; teljesen mindegy volt, hogy milyen őrültséget követett éppen el, én pedig csak a háttérből megpróbáltam kitalálni a fiúk valódi érzéseit – sikertelenül.

Vagyis a legtöbb, amit ki tudtam hozni az ilyen dolgokból, hogy mind zavarba jöttek. Sokan nem tudták kezelni a szituációt: két gyönyörű lány vizslatja őket a tömegközlekedésen, háromszáz másik ember között, ahol bűz van, és hangosak az emberek, ahol könyökök érnek össze, de ők csak néznek, nem törődnek semmivel, csak néznek és mondanak mindent a szemükkel, amit csak a fiú látni szeretne a tekintetükből: akarlak, csókolj meg, meg akarsz ismerni, el kell mennünk együtt valahova, tetszem neked, akarsz engem, fogd meg a kezem.

Hazudnék, ha azt mondanám, én sosem próbáltam ki. Próbáltam. Sokszor, de mindig az lett a vége, hogy a szájharapás helyett, csak egy halvány mosolyra futotta, és a szexuális felhívás helyett, inkább megértés csillogott a szememben. A fiúk ilyenkor vagy néztek, és megnyíltak a szemükkel, vagy elnevették magukat, és elkezdtek matatni a telefonjukkal, vagy csak bámultak, direkt a szemembe vissza, addig, ameddig azt hitték, legyőzhetnek. De engem sosem győzhettek le, mindig ők kapják el a tekintetüket előbb, mert én kitartóan igézem őket, bármikor, bárhol, bármennyi ideig: és előbb utóbb ők azok, akik hamarabb feladják.

A Margit-szigetre mentünk, ahhoz a „rohadt nagy” hintához, amiből van ezer, de ahhoz, amelyik közelebb van a kosárpályához. A villamoson lévő szemezés után a lányoknak valahogy sikerült feltölteniük energiával. Amikor leszálltunk, elmesélték az új felfedezésüket, körülírták a helyes srácokat, és áradoztak a cukikról, én pedig csak csendben eldöntöttem magamban, hogy muszáj lesz felélednem, és nekem is beszélni valakiről így újra, mert tényleg nevetséges, amit másfél hete művelek. Szóval hagytam, hogy kirángassák a kezet, ami mélyről nyúlt, és a szememben csillant meg végül, hogy elkapjon valamit, amibe kapaszkodhat: beléjük.

Egy kicsit lemaradtunk Torival, és hagytuk Sütit előreszökkenni a fiúhoz, aki már ott várta, zsebre dugott kézzel a hinta lábának támaszkodva. Ahogy meglátta a barátnőmet, ellökte magát a hintától, és elindult felé.
Torival moziban éreztük magunkat. Már találkoztunk Danival előtte, pontosabban jól ismertük egymást, főleg azért, mert elég sok ideje „barátkoztak” már Sütivel (félreértés ne essék, én igenis támogatom a fiú-lány barátságokat, de az, ami kettejük között volt, sosem volt igazi barátság), már találkoztunk vele, ezer meg ezer alkalommal, de most volt ez az első, amikor „kettesben” találkoztak azért, hogy „kettesben” legyenek… de ugye nem voltak teljesen kettesben.

- Az van, Szivi, hogy halálra unom az agyam – nézett rám Tori, úgy tíz perc után, én pedig le sem véve a szemem Sütiék összefonódó kezéről, sétáltam utánuk tovább. Kész voltam lekaratézni Danit, egyetlen rossz mozdulatért is, még akkor is, ha nem tudok karatézni, és még akkor is, ha már jól ismerik egymást.

- Régóta nem láttam így szállni – biccentettem Süti felé, aki komolyan úgy járt, mintha a lába nem érne a talajhoz. Szárnyalt Dani mellett, az ő kezét fogva, és akárhányszor oldalra fordult, hogy ránézzen a srácra, a mosolya annyira ragyogott, hogy olyan távolságból is vakította a szememet… Pedig nem látok olyan jól.

- Jól vagy? – kérdezte Tori pár pillanat csönd után.

- Jól leszek.

- Lia, az a srác egy szemét. Nem kedveltem, már akkor sem, amikor először találkoztatok, emlékszel? Én megmondtam!

- Tudom – ránéztem Torira, és ezzel az egy mozdulattal megpróbáltam belésugallni, hogy nehogy felhozza nekem most ezt a témát, mert hazáig rohanok fájdalmamban. De valahogy túl régóta tartott már ez nálam ahhoz, hogy ő ne mondja ki a véleményét róla.

- Egyszerűen nem is értem, hogy hogy volt pofája ezt művelni veled! Mintha ő valami felsőbbrendű izé lenne, te meg… Te meg… Alárendelt.

- Alattvaló – javítottam ki, mire Tori zavartan, mégis határozottan csettintett maga előtt.

- Igen! Ezt a szót kerestem – mondja kissé bágyadtan, aztán finoman hozzáérintette a vállát az enyémhez. – Hiányzol majd te még neki!

- Nem akarok …

Ahhoz képest, hogy figyelmeztettem rá, hogy ne beszéljen róla, be sem fogta a száját. Lassú, hosszú léptekben haladtunk a jövőbeli turbékoló párunk után, nem is figyelve, hogy merre megyünk, de szerintem ők sem figyelték. Szóval haladtunk, és közben én is mentem valahova, ahonnan nem akartam visszanézni - és most nem feltétlenül a betonútra gondoltam.

- Hát most már ne is hiányoljon… Az a szemétláda!

- Szerintem igaza volt – motyogtam az orrom alá, és azt hiszem, nem voltam felkészülve arra a reakcióra, amit kaptam: semmire. Tori levegője a tüdejébe sűrült, pattanásig feszült a mellkasa, aztán csak átnyúlt a kezemért, és jól megszorította a kézfejemet.

- Nem a te hibád, hogy nem tudott mit kezdeni azzal a mindennel, amije volt, ameddig voltál neki! – valami szétáradt a mellkasomban, befészkelte magát a gyomromba, és a következő erőltetetten vett levegővételnél éreztem, hogy beleremeg a szívem. Olyan hálás voltam ezért a mondatért, annyira jólesett a lelkem helyének, hogy már kínomban nevetni kezdtem a gondolaton. A múlt időn, az egészen, ami két hétig olyan nagyon fontos volt nekem, aztán ….hirtelen elmúlt. Akárcsak egy hobbi, amiről nagyon elhisszük, hogy akarjuk, de miután az első próbálkozásnál kudarcot vallunk, feladjuk az egészet, és keresünk egy másikat.

Igazából, fogalmam sincs, hogy meddig sétáltunk céltalanul Sütiék után, hogy miről beszélgettünk ezután, hogy mit éreztem közben. Csak arra emlékszem, hogy boldog voltam, a lehető legboldogabb voltam azért, mert úgy
láttam Sütit, ahogy láttam. A legmagasabban, mintha a szárnyai csak felfelé tudnák vinni, és képtelen lenne lezuhanni onnan. Arra emlékszem, hogy nem féltünk: se Tori, sem én. Egyszerűen csak átjárt minket a boldogság
érte, és nem bántuk, hogy utánuk kell sétálnunk, a legbonyolultabb karate-fogásokon gondolkodva, nem bántuk, mert tudtuk, hogy neki sokat jelent. És akkor, ott, az volt a lényeg, hogy Süti mit szeretne.

Sokszor nézett hátra ránk, hogy megvagyunk-e, de mindig csak úgy, sunyiban, óvatosan, hogy Dani ne jöjjön rá, hogy igazából ott vagyunk mi is. Félt, hogy otthagyjuk kettesben vele, nagyon sok mindentől félt, otthon még nem reagáltam a beszédére, de azért figyeltem rá. Félt, hogy nem lesz témájuk, hogy a srác majd furának fogja  találni, hogy meggondolja magát, és mégis inkább csak a barátja szeretne maradni - félt mindentől a világon, de ez normális volt. Majdnem tizenhét éves lány volt, és éppen itt volt az ideje annak, hogy féljen.

- Pisilnem kell.

- Mi? Most? – néztem Torira döbbenten, ő pedig kínosan elhúzta a száját.

- Aha. Keressünk egy mosdót! – úgy nyúlt a lába közé, mintha vissza tudná szorítani. Keresztbe dobta a lábát, és kétségbeesetten fordult körbe-körbe. – Komolyan, Lia! Kell egy mosdó!

- És ha pont most akarja majd elrabolni? – mutattam Danira. Tori toporgott még előttem egy darabig, aztán végül valahogy döntött magában, és kiválasztotta magának az egyetlen bokrot körülöttünk.

- Te figyeld őket, közben meg őrködj! Ne vedd le a szemed Sütiről, és azért kiabálj, ha jön valaki, nem akarom, hogy lecsukjanak nyilvános vizelésért.

- Tizenhat vagy, nem csukhatnak le.

- Jó, de valami büntetést csak kapok, nem?

- Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam, Tori pedig hanyagul megfordult, és besétált a bokor közepére.

Komolyan mondom, hallottam a lábai alatt a faágak ropogását, ahogy félretologatta a bokorágakat, ahogyan a nadrágja sliccével szórakozott, hallottam a szerencsétlen nyögéseket, mégis közben Sütiéket néztem, hogy tényleg kell-e karatézni vagy nem.

- Izé… Minden oké? – egy ismeretlenül csengő hangra kaptam vissza a fejem. Egy pillanat törtrésze alatt kiszakadtam Süti rózsaszín világából, és visszacsöppentem az én fekete szakadékomba, aminek a széléről egy kíváncsi barna szempár nézett le rám.

- Aha – mondtam, nagy, tágra nyílt szemmel, mire az előttem lévő srác egy széles mosollyal a száján bólintott.

- Akkor beengedsz?

- Mármint, a bokorba?

- Aha.

- Pisilned kell? – kérdeztem döbbenten, mire a srác magától értetődően bólintott. Azt hiszem, akkor még nem fogtam fel, mennyire abszurd így beszélni egy idegennel. – Mindjárt! – mutattam fel a mutatóujjam, ő pedig felvont szemöldökkel nézett rám.

- Van valaki bent?

- Igen – böktem ki, kissé kelletlenül, miközben azt hallgattuk, hogy Tori mennyit szerencsétlenkedik a bokorban.

- Natália, remélem, figyeled azt a lányt, akit ma este még tuti, hogy kinyírok! Figyeled?

- Figyelem – szóltam vissza a még mindig a bokorban lévő Torinak, abba a bénítóan barna szempárba nézve.

- Kell a karate-mozdulat? – elnéztem az előttem álló srácról, és csekkoltam a helyzetet.

- Még nem.

- Helyes!

- Kémkedtek? – nem kell nagyon erőltetnem, hogy emlékezzek rá, milyen jól szórakozott rajtunk. Magas volt, legalább két fejjel magasabb nálam, legalább annyira, hogy simán beláthatott a bokorba Torira, de nem nézett arra. A jobb kezében egy gördeszkát szorongatott, és az a fajta fiú illata volt, amit szagolnál hosszú éjszakákon át, ami arra késztet, hogy rejtsd az arcod a vállába (már, ha feléred), és soha ne bújtasd elő onnan.

- Hát… Igen – gondoltam, ennél kellemetlenebb helyzetben már nem is lehetnénk. A legjobb barátnőm éppen a bokorban pisil, a srác meg, akinek szintén pisilnie kell, és úgy vár a bokorra, mint egy igazi wc-re, beszélgetésbe elegyedik velem. Lehetne ennél furább ez a szituáció?

- Tudtad, hogy a nyilvános vizelés büntetést von maga után? – őszintén fogalmam sincs, hogy ez a mondat hogyan csúszott ki a számon, de nem volt időm visszavonni, mert azonnal reagált.

- Mi van? – kérdezte röhögve, a bokor felé mutatva, megpróbálva jelezni, hogy Tori is bent van, ergo őt is büntethetik. Nem tudom, hogy történhetett, de azt vettem észre, hogy nevettem, vele, azzal a sráccal, akinek a hangja olyan volt, mint egy vízesés. Akkor hallottam életemben először, mégis tudtam, hogy ezer közül felismerném. Kábító nyugalmat, ezer titkot és egy teljesen más világot hordozott magában. Nem tudtam semmit, ami akkor történt velem, csak azt, hogy hallani akartam a nevetést, ami nevetésre késztette a kiszáradtnak hitt lelkemet.

- Azt hiszem, lepisiltem a vádlimat – így jelent meg Tori közöttünk, mi pedig még jobban nevettünk. Amikor észrevette, hogy nem vagyok egyedül, döbbent rés nyílt az ajkai között, aztán a srác végül rámosolygott úgy, mint egy olyan emberre szokás, aki előzőleg beégette saját magát.

- Én nem foglak megbüntetni. – mondta, én pedig alig bírtam visszatartani a feltörekvő nevetést a torkomon. Búcsúzóul hátramosolygott rám a válla fölött, egy olyan mosollyal, amire az ember hosszú, hosszú hónapokon keresztül emlékszik még, aztán végül eltűnt a bokorban.

Hát így találkoztam először Nimróddal...

1111 Budapest XI., Egry József utca 3. :: email: :: tel: +36 1 310-2948 :: OM: 102794