ÚJBUDAI SZÉCHENYI ISTVÁN GIMNÁZIUM
...ahol jó lenni
Alkotópályázat 2017. III. hely. :: 2018-02-24

Varga Lili (10.b): Invázió (1. fejezet, részlet)

2056. május 9. Szöul Nyugati bázis

A mai nap hat áldozatról szereztünk tudomást, négy biztosan meghalt, de kettő nyomtalanul eltűnt.

Ez így lehet, hogy nyersnek tűnik, de fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek bele egy naplóba. Igazából Han erősködött, hogy készítsek feljegyzéseket, bár azt nem fogja fel, hogy nem én vagyok az, aki egyfolytában a gondolatairól beszél, hanem ő. Mindegy, egy próbát akkor is megér ez az egész, legalább lesz hol levezetnem a feszültséget.

Szóval...

Te, aki kezedben tartod ezt a naplót, lehetsz ember vagy lehetsz egy közülük.

Ha ember vagy, valószínűleg már nem élek, de remélem, az itt megszerzett információ az emberiség hasznára válik majd.

Ha viszont nem vagy ember, akkor úgyis mindegy, mert nagy eséllyel, már mind meghaltunk.

Először is.... szeretném leszögezni, hogy aki lenyúlta Kim százados bakancsát, az nem én voltam, hanem Han, mert tudom, hogy úg is rám fogná az egészet.

Másodszor pedig, azt hiszem, illene leírnom, hogy ki vagyok, és hogy miért kezdtem el ezt a naplót, azonkívül, hogy Han csesztetett miatta.

A nevem, Park Yong Jun. Tizennyolc éves vagyok, és jelenleg Szöul Nyugati bázisában szolgálok, mint katona. A harmadik generációval érkeztem ide, az első és a második valószínűleg már rég nem létezik. A Földet, pontosan három évvel ezelőtt, leigázta egy földönkívüli faj. Eleinte segítettek nekünk. Gyógyszereket, és újfajta műszereket adtak, építettek és alkottak. De nem telt bele sok idő, és kezdtek velünk kísérletezni. A reptiliánok hüllőszerű lények, akiknek a fizikai testük, a mentális képességeik miatt, teljesen elcsonkult. Így aztán, kezdetben csak hibrideket hoztak létre: keresztezték az emberi fajt a sajátjukkal. Ám az újszülöttek túlnyomó többsége nem maradt életben, így aztán más módszerekhez folyamodtak. Elfoglalták a gazdatesteket, átvették az irányítást az ember elméje felett, és a legyengített állapotban csatlakoztak az ideghálózathoz, ezzel teljesen ellehetetlenítve az ellenállást. Kezdetét vette az invázió.

A túlélők kis bázisokba tömörültek. Itt alakítottuk ki a magunk kis világát. A szüleim, a húgom és az öcsém, mind meghaltak. Tizenhat évesen kerültem be a katonák közé. Felhagytam mindennel, egyedül csak a bosszú lebegett a szemeim előtt, ez vált az egyetlen valódi dologgá számomra, ezért keltem fel reggel, és ezért aludtam el az éjjel. Ez a gondolat motivált, és ez volt az egyetlen dolog, amiben hinni tudtam.

Egy percig sem fontolgattam, hogy meghátráljak, és én is csatlakozzak azokhoz az emberekhez, akik ketrecbe zárt vadak módjára élték az életüket abba az illúzióba ringatva magukat, hogy a katonaság tartós biztonságot teremtett a számukra, és nem fenyeget minket semmi veszély. Harcolni akartam, tudni, hogy mivel áll szemben az emberiség. Nekem már nem volt mit kockára tennem. Úgy akartam meghalni, hogy tudom, minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy egy napon visszafoglaljuk azt, ami a miénk.

A bázisok hatalmas, fallal körülvett kör alapú építmények voltak. A külső részeken a katonaság őrizete alatt tároltuk a fegyvereinket, a járműveinket, ezenkívül itt voltak megtalálhatóak az edzésre kialakított pályák és termek is. Beljebb, a katonák szobái álltak, amiket egységek szerint osztottak fel. Ezen belül laktak a civilek, és legbelül volt a bázis katonai központja. Körülbelül úgy négyszázan lehettünk egy ilyen csomóponton. Szöulnak, vagyis annak, ami megmaradt belőle, öt ilyen bázisa volt jelenleg. A Nyugati, a Keleti, a Déli, az Északi és a Központi. A Nyugati bázis felderítő erődítményként működött. A mi feladatunk az információ gyűjtése és eljuttatása volt a Központi bázisba. Talán ez számított a legveszélyesebb helynek mind közül, hisz jóval távolabb épült a többi csomóponttól. Ráadásul az információszerzés egyet jelentett azzal, hogy önként mentünk a reptiliánok közé. És hogy mi volt a falakon kívül?

Semmi. Erdő, romok és Szöul megmaradt részei.

A fal hátsó részén ültem, ami az erdő felé nézett. Ez volt a bázis legnyugisabb pontja, és itt tudtam csak feljutni a húszméteres betonfalakra. Az egyik hadi jármű tetejéről könnyen felkapaszkodhattam egy, a falból kiálló vasrúdra, onnan pedig egy sikeres lendítéssel az épület tetején találhattam magamat.

Ilyenkor mindig a fák sokaságát néztem. Sokkalta békésebb volt, mint a lerombolt város, ami az emberiség legyőzöttségét tükrözte. A gondolat, hogy ártatlanok ezrei haltak meg, hányingerkeltő volt. Az élet úgy, hogy nem tudjuk, van-e holnapunk, a kilátástalanság, valósággal rányomta a bélyegét az eseményekre.

Az éjjelek csendesek voltak, de valójában senki sem merte álomra hajtani a fejét. Az alvás, a kipihentség, ezek mind olyan fogalmak voltak, amik nem léteztek. Rettegtünk. A saját álmaink elől bujdostunk.

Ha betegség ütötte fel a fejét, a fertőzötteket evakuálták. Így nevezték más szóval azt, hogy egy félreesőbb szegleten főbe lőtték őket. Ez azért mégis csak egy kegyesebb, elfogadhatóbb hangzást kölcsönzött az eseménynek, és az emberek sem úgy fogták fel, hogy meghalni viszik a betegeket.

Ez már nem az az idő volt, amikor bármi szörnyűséget a nevén nevezhettünk. Az embereknek egy kedves szó, egy egyszerű, átlátható lepel is elég volt ahhoz, hogy reményt adjon.

Miközben a fákat fürkésztem, és hallgattam a távoli szarvasbőgést, fém koppanására lettem figyelmes a hátam mögül. Odakapva a fejemet, Hannal találtam szembe magamat, aki éppen mellém próbálta felküzdeni magát.

Ahogy ezt megtette, egy szivart nyújtott felém. Hannak rejtélyes módon, hozzáférése volt az efféle luxuscikkekhez, mint például a dohány.

- Ezt hol szerezted? - kérdeztem, kikerekedett szemekkel nézve a kezében tartott rúdra. - Azt ne mondd, hogy...

- Kell vagy sem?! - sóhajtott, meglóbálva előttem a kezét, mire én méltatlankodva megráztam a fejemet, egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Ezért még felelni fogsz. - vettem el a szivart, mire ő viszonozta a mosolyomat.

- Ahhoz meg kell, hogy találjanak. - gyújtotta meg nekem a felkínált tárgyat.

Han híres volt arról, hogy bármit el tudott lopni, anélkül, hogy lebukott volna.

Nem tudom hogyan csinálta, de eddig minden ilyen ügyet megúszott, még csak nem is gyanakodtak rá. Pedig a lopás, főleg a katonák között, súlyos következményekkel járt. Mégis Han, úgy lejmolt el minden apróságot, mintha ez egy teljesen hétköznapi dolog lett volna. Talán emiatt a hozzáállás miatt úszta meg eddig mindig. Úgy gondolta, hogy a bázisban mindenkinek ugyanolyan jogai vannak, és az a kevés dolog, ami még a birtokunkban volt, mindenki tulajdonát képviselte. Egység. Valószínűleg ez volt az a bizonyos dolog, amire Han a leginkább vágyott.

Bele szíva a szivarba, félig lehunyt szemmel élveztem a dohány kesernyés ízét, ahogy szétáradt a számban, furcsán kellemes utóízt hagyva maga után. Felhúzva az egyik lábamat, fejemet a térdemen támasztottam meg, míg a velem szemben ülő arcát tanulmányoztam.

Han még kölyök volt, két évvel fiatalabb nálam. Mégis, ő sokkal inkább megjárta már a poklok poklát. Őt egy reptilián-veremből mentették ki, félhulla állapotban. A belső szervei súlyosan károsodtak, és elég kevés esélye volt, hogy életben marad. De Han küzdött a saját testével, és hónapok leforgása alatt teljesen rendbe is jött. Talán csoda, talán csak egy szerencsés véletlen. Senki sem tudhatta. De a fiú itt volt velünk, és ezen a tényen semmi nem változtathatott.

Ekkor még alig volt tizennégy éves, de már nagyobb tekintélyt szerzett magának, mint egyes személyek a bázison belül. Arról viszont sosem szólt egy szót sem, hogy mi történt vele a veremben. Mi sem igazán hánytorgattuk fel neki azokat az időket, bár annak a lehetősége is fennállt, hogy nem is emlékezett semmire.

- Felkészültél már? - kérdezte hosszas csend után, ahogy átható pillantásokkal vizslatta a szemeimet.

- A rajtaütésre? Nem hiszem, hogy arra kellőképpen fel lehetne készülni. - válaszoltam szárazon nevetve fel, ahogy fejemet az erdő irányába fordítottam. - De igen, felkészültem. Te is jössz? - kérdeztem, nem nézve a srác arcára.

- Természetesen. Event, Blacket, Min-t és Hongkit is hozzánk osztották be. Ha engem kérdezel, szerintem csak időpocsékolás az egész. Egy húsz fős veremről van szó, aligha tudhatunk meg bármi lényegeset ott.

- Szerintem nem szerencsés, ha így állsz a dologhoz - néztem végre a szemébe, komótosan fújva ki a füstöt. - Kim százados nem szokta csak úgy ilyen helyekre küldeni a legjobb embereit. Ez a dolog úgy bűzlik a reptilián-szartól, ahogy van. Jobb résen lenni, különben mindannyiunknak lőttek - fejeztem be, tüntetőleg ismét a falon kívüli tájra szegezve tekintetemet.

Mint minden egyes küldetés előtt, most is a halál gondolata férkőzött az elmémbe, alantas módon, hogy vihart szítson a fejemben. Mégis, teljes lelki nyugalommal tűrtem, mint eddig oly sok alkalommal.

Fölösleges volt rettegni. Aminek meg kellett történnie, úgyis megtörtént, független attól, hogy az ember akarta-e vagy sem.

- Blacknek jegyese van - szólalt meg hosszas hallgatás után Han, szemeivel követve a tekintetemet.

- Igen, ezt én is tudom - sóhajtottam. - Az a balfék szerzett magának egy gyenge pontot. Bár lehet, hogy csak kibúvót keres a munka alól. Ki tudja....

- Miért nem kedveled Blacket? - tudtam, hogy előbb-utóbb a fiú felhozza majd a témát, ez nem volt meglepő.

Han nagyon a szívén viselte Black sorsát. Ennek egészen egyszerű oka volt. Stephen Black maga mentette ki Ha-t a veremből, utána pedig végig úgy vigyázott rá, mintha az öccse lett volna. A szőke hajú, kék szemű amerikai, olyan volt Han számára, mint egy hozzá rendeltetett őrangyal, egy ikon, egy fénylő pont a sötétben.

Bár ami engem illetett, én csak egy álszent ficsúrt láttam benne, aki előszeretettel fürdött mások dicsőségében. Black jó katona volt, de egyáltalán nem olyan tökéletes, mint amilyennek egyesek beállították. Néhány hónapja megismerkedett egy lánnyal, Park Arinnal, és azóta Han a háttérbe szorult a férfi szemében. Ez persze egyáltalán nem tett jót a róla alkotott véleményemnek, tekintve, hogy Han bár ugyanolyan lojalitással állt Black személyéhez, a férfi sokkal inkább úgy kezelte, mint egy méretes púpot a hátán.

- Erről nem fogok szentbeszédet tartani, Han - jelentettem ki nyugodtan. - Te is pontosan tudod az okát, nem fogom még egyszer elmagyarázni.

- Pedig igazán megtehetnéd. Adhatnál neki egy esélyt. - rázta meg a fejét méltatlankodva, mire én rá pillantottam, az égő szivart pedig eloltottam.

- Figyelj kölyök, pontosan tudod, hogy miért nem fogom elnézni Blacknek a kicsinyes húzásait. Nem bírom az olyan embereket, akik önzők és meggondolatlanok. Jobban tennéd, ha nem avatkoznál bele a dolgaimba. Téged megmentett. Engem nem. Nem kötelességem alázatosnak lennem - szögeztem le.

Láttam Han szemében a csalódottságot, és egy kicsit talán úgy éreztem, túllőttem a célon.

Han megvonva a vállát a fal szélére húzódott, és megkapaszkodva a pereménél, szépen leereszkedett a gépjármű tetejére, a lehető leghalkabban landolva a mozdulatsort bezáró rövid ugrás után.

- Ne maradj kint soká'! - indult el a második fal átjárója felé, de még mielőtt magamra hagyott volna, visszafordult. - Ma chilis curry van vacsorára. Ha nem sietsz, lenyúlom a részed! - mosolygott rám, én pedig viszonozva a gesztust, csak figyeltem a távolodó alakját.

1111 Budapest XI., Egry József utca 3. :: email: :: tel: +36 1 310-2948 :: OM: 102794