ÚJBUDAI SZÉCHENYI ISTVÁN GIMNÁZIUM
...ahol jó lenni
Alkotópályázat 2018' :: 2019-03-10

II. hely: Berényi Lili

Emlék-rabság

Egy seb a kezemen.
Ez emlékeztet rád. Talán mert épp olyan beforratlan, mint amilyen hirtelen vége lett mindennek, mielőtt még felfoghattam volna.

Itt nem voltak sötét viharfelhők, hogy figyelmeztessenek. Itt csak te meg én voltunk.
Meg távolság, és már nem csak fizikailag.
Könnycseppek, amik miattad szöktek ki szemem száraz börtönéből.
Az emlékek viszont sajnos életfogytiglanit kaptak az elme cellájában. Nem dörömbölnek, nincs rossz magaviselet, maximum, ha inger éri őket, mint amikor meglátok egy képet vagy hallom a hangod. Olyankor viszont a könnyek mezejére lépnek.
Talán, ahogy telik az idő, megfakul majd csíkos egyenruhájuk színe, és kopni kezdenek. De attól még ott ülnek a kerek elme sarkaiban.
És neked hogy vannak az emlékeid? Elengedted őket? Szabadlábon vannak végleg? Vagy csak házi őrizetben? Mondd, gondolsz-e még rám? Mondd, neked is fájt?
Vagy csak nekem kell őrt játszani a saját elmémben, hogy téged ne engedjelek be oda többé.


Láttam...

Láttam egy nevető lányt a vonaton, baráti társaságban, s mosolygott mindenen.
Ezen a korán reggelen több volt az életkedve, mint nekem összevetve egész életemben.
Aztán leszálltam.

Láttam egy hajléktalant az állomáson.
Ő is nevetett, közben haját tépte és könnycsepp csordult végig az arcán. Csupán egy, de az épp elég őszinte.
Beleőrült a magányba, ebben a túlzsúfolt világban.
Jött a metró, mennem kellett.

Láttam egy férfit. Fél kézzel tartotta magát (el ne essen a gyors szerelvényen), a másikban telefonját nyomkodta.
Olvasott valamit és elmosolyodott. Nekem csak azon járt az agyam, kitől kaphatta az üzenetet.
Majd éles hang: Móricz Zsigmond körtér.
Visszanéztem a férfira, de ő már csak komoly arccal nézett előre a metró nyitódó ajtajára.
Leszálltam, de ott maradtam, amíg teljesen el nem tűnt az alagút sötétében a város lába (alias 4-es metró).

Láttam az ellenőrt a mozgólépcső tetején.
Mint egy világmegváltó nézte a dátumokat, de ha igazán figyelne, észrevenné, hogy tízből kettő biztosan tegnap járt le.
Felléptem a mozgólépcsőre, sose szerettem.... gyermekkori rossz emlék. Ami idővel kopik, mint a bérlet kék színe a hónap végére.


Vihar-válasz

Tudod én szeretem a vihart.
Van egy hangulata.
A szél ahogy megtáncoltatja az ágakat, életre kelnek.
Ahogy az ég végre kiordíthatja a fájdalmát, mennydörgés formájában, és kisírja magát, esik.
Persze ezt csak bentről jó látni. Én ilyenkor kinyitom az ablakot, és nem csak azért, mert imádom az eső illatát. De hagyom, hogy kifújja az érzéseim.
Hátha eltalálnak hozzád a nagy vihar folyamán.
Majd nézem, ahogy gyorsan eltűnik minden egy pillanat alatt.
Eláll az eső is lassacskán.
S mit hagy maga után?
Koszt, sarat, káoszt.
Remélem, eljuttatta hozzád a Szél az érzéseim, neked címeztem. A te nevedet ordítottam az esőben.
Csak egy név, de ezer érzés. És suttogtam, míg más nevetett; Kérlek, kérlek!
Téged, de nagyon.
Lehet, csak egy viharba veszett kívánság maradsz. Nem tudhatom.
Várom a következő vihart, hátha válaszolsz...
 

1111 Budapest XI., Egry József utca 3. :: email: :: tel: +36 1 310-2948 :: OM: 102794