Először is, az összes bevezetésem előtt, meg szeretnék kérni mindenkit rá, hogy ne tapsoljatok, amikor befejezem a beszédemet, mert a kispárnák és a macik is csöndben voltak, amikor ezt felmondtam nekik.
Megígérem, hogy gyors leszek, olyan gyors, hogy észre sem veszitek, hogy itt voltam, mert nekem is melegem van, én is izgulok, de nem veletek, hanem értetek. Azért vagyok most itt, mert megbeszéltem a macikkal, hogy ők a kilencedikesek, én meg az utaskísérő, úgyhogy végigvezetlek titeket az első éveteken. ...
Aki volt gólyatáborban, az valószínűleg azt hiszi, hogy már lespanolt mindenkivel, és sima ügy lesz a gimi, hogy nem is olyan nehéz, mint, amilyennek elképzeltétek. Aha, nem.
Valószínűleg a szeptemberetek lesz a legrosszabb, a gólyahét miatt, az új tanárok miatt, az új osztálytársak miatt, ami az elején izgalmasnak tűnhet, de higgyetek nekem, októberre megunjátok az egészet. Szeptemberben friss húsok vagytok, és ti lesztek a kicsik, még akkor is, ha magasabbak vagytok nálunk. Az első hét lesz a legrosszabb, aztán már enyhülnek a napok, és ugyanolyan lesz mind, úgyhogy ezért ne nagyon aggódjatok. Innen-oda fogtok sodródni, százegy emberrel fogtok találkozni naponta, és nem mind lesz kedves. Mert ti vagytok a kicsik, ti lesztek azok, és minden baj lesz, amit csináltok. Ha nem csináltok majd semmit, unalmasak lesztek, de ha csináltok bármit, akkor meg idegesítőek. Úgyhogy inkább ne vegyetek levegőt se.
Amint átvészelitek a gólyahetet, és a gólyaesküt, amit mindenki utál minden évben, - ezért fogjátok ti is kapni rendesen-, azt fogjátok észrevenni, hogy wahh. Eltelt egy hónap, másfél, talán kettő, új életem van, mégse változott semmi. Úgy értem, bejövünk reggel, szépen végigtanuljuk a hat- nyolc óránkat, úgy lenyomjuk a tesiórát, mintha hullahoppoznánk. Ha nem tudtok hullahoppozni, akkor gyorsan tanuljatok meg.
Az október, november az ilyen sehónap, nem történik semmi, mármint a suliban nem, csak minden a nyakatokba zúdul majd. A témazárók, a tanárok, akik, ha már októberben tudják a neveteket, akkor bajban vagytok, úgyhogy mondom, ne vegyetek levegőt. Decemberben lazul mindenki, karácsonyi feeling van mindenhol, és az osztálykarácsonyon rájössz, hogy mennyi idő eltelt, mióta ebbe a suliba jársz. A titok az, hogy végigszenveded az órákat. Soha nem akar majd megszűnni az óra kattogása a dolgozatok fölötti csendben, de a végén mindig kicsöngetnek, és visszatekintve jössz rá, hogy hosszú volt, mégis milyen hamar eltelt.
Januárban, amikor visszajövünk a téli szünetről, mehet a hajrá. Van egy heted, hogy felturbózd a jegyeket. Most mutatod meg, hogy mit tudsz. Februárban pihi van, félév vége, milyen messze van még az év vége, kit érdekel az az egyes a naplóban? Majd májusban kijavítjuk. Márciusban jön a tavasz, és gyűlölni fogjátok, hogy bent kell ülni, de ne aggódjatok, mert mi is gyűlölni fogjuk. Talán az lesz az a pont, ahol beilleszkedtek a közösségbe, és kint nyalókázva az udvaron az első tavaszi napsugarakat együtt szívva rájöttök, hogy mindjárt vége, pedig csak most kezdődött. Emlékezni fogtok rám, hogy mennyire utáltátok, hogy ennyit beszélek, hogy azt kívántátok, bárcsak befognám már, de ki kell tölteni a műsoridőt. Úgyhogy még nem végeztem.
Áprilisban megőrültök, és mélyen tisztelt tanárainknak szívből elegük lesz
belőletek. Mondjuk nem csak belőletek, mindenkiből. De komolyan… Az lesz az az
idő, amit már nagyon várok, amikor csak úgy ülünk, nézünk ki a fejünkből. Ott
egy madár, süt a nap, esik az eső, valaki üvölt a folyosón, üvölt a tanár a
táblánál, körmölünk a padban, vagy mégsem körmölünk a padban.
Nehéz lesz, mindenképpen nehéz, sokkal nehezebb, mint az általános iskola. Nem
elég, hogy a kutyád megrágta a házi feladatodat, itt sajnos meg is kellett
ennie. Úgy mondjuk az egész Római Birodalom hanyatlását. Vacsorára.
És aztán jönnek az érzelmek, mert tinik vagyunk, és csapongunk össze-vissza, az idegeire megyünk mindenkinek, a hangulatingadozásokkal a falhoz vágjuk a szüleinket, szerelembe esünk majd, és amilyen hirtelen belezúgunk valakibe, olyan hirtelen gyűlöljük is meg. Barátságok kötődnek majd, és megszakadnak. Vitázni fogtok a tanárokkal, de ne felejtsétek el, mindig nekik van igazuk. Buta lennék mást mondani, és ti se mondjatok, mert én vagyok az idősebb.
Meg fogjátok tanulni tisztelni az idősebbeket, megtanultok majd úgy járni, hogy észre se vegyenek közben titeket, lélegzetvétel nélkül fogtok lélegezni, pislogás nélkül figyelni, megtanuljátok majd, hogy vissza akartok menni az általánosba.
Május, ó május, hol vagy már? Az a legjobb. De tényleg, készüljetek fel, várjátok azt a legjobban. Csomó témazáró, annyit tanultok, mint a lovak, mégis sík bolondnak fogjátok érezni magatokat, de komolyan mondom, az eddigi tapasztalataim alapján, mégis az a legjobb hónap. Akkor van osztálykirándulásunk, délutáni tanítás, kiskirályok és királylányok vagyunk egész hónapban. Minden jó, laza, és az igazság az, hogy ez lesz az az idő, mire összerázódik az osztály, és nem akartok elmenni majd nyári szünetre (hahhh, csak viccelek, dehogynem), de pár hét, és itt a suli vége. Jobban fogjátok utálni azokat a székeket, és padokat, mint bármikor, és annyira túl akartok már lenni az utolsó napokon, hogy az nem igaz.
De az utáláson, a terroron, a tanuláson, a maraton diktálásokon, a tanárokkal való veszekedéseken, az egyeseken túl, valamiért itt vagyunk még mindig. Ja, nem úgy értem, hogy muszáj, mivel még mindig nem fogtam be, hanem azért, mert valamiért mégis idejárunk, ebbe a suliba.
Mert teljesen mindegy, hogy milyen napunk volt, és úgy érezzük, hogy a nyakunkba zúdul minden, a nap végén, a büfénk ott lesz a csirkés szendvicsével, a forró kávéjával és a gumicukrokkal. És évközben ott lesz a családi nap is, amikor együtt főzünk a tanárokkal, együtt nevetünk velük, megszűnnek tanárok lenni egy nap erejéig, és némelyükön látod azt az édes megkönnyebbülést, a választ arra, amit talán egész évben keresnek: ezért dolgozom itt. Mert, amikor az egész sulink együtt van, és közös programjaink vannak, nyafogunk, és nem akarjuk, de mélyen belül tudjuk, hogy miért kell, és talán még élvezzük is. Ezt hívják közösségépítő programnak. Azt hiszem, ezt is meg fogjátok tanulni. Nem hinnéd, de képes leszel negyvenöt percet néma csendben ülni egy drogprezentáción, miközben az osztályfőnököd tövig rágja a körmét, nehogy beégesd valamivel. Bármennyire gondolod, hogy utálod őket, együtt fogsz tapsolni a végzősökkel, amikor a tanárokat látod a szalagavatón táncolni, olyan hangosan fogsz röhögni, hogy harsogni fog az egész csarnok – és az lesz az a pillanat, amikor végre nem rajtuk nevetsz, hanem velük. Igen, az évnyitón a beszéd mindig hosszú, az évzárón meg még hosszabb, de ezeket ki lehet bírni. Mert, ahogy mondtam, mind itt vagyunk valamiért. Senkinek sem kötelező bejárni ide naponta, mégis itt vagyunk. Együtt szenvedünk, nevetünk, körmölünk, és alszunk, meg tanulunk, és szeretünk meg utálunk, és erről fogtok tanulni a gimnáziumban. A kutya ebédje, a Római Birodalom semmi lesz ezekhez a dolgokhoz képest, és ezennel elnézést szeretnék kérni a történelemtanároktól. Meg fogjátok tanulni, hogy mi az a tisztelet, hogy mit jelent empatikus lenni valakivel, akit nem ismersz, és azt is, hogy teljesen mindegy, mennyit mérgelődsz valamin, úgyis elmúlik. Aztán majd évek múlva visszanézel, és emlékszel majd a tanárra, aki maratont diktált, csak azért, hogy lefoglalja az osztályt, hogy ne legyen idejük rosszalkodni, amit most nem veszel észre, most csak az utálat van. De aztán majd mosolyogsz a kedves tanárainkon, akik olyanok, mintha egyek lennének közülünk, de, ha nem tudod az anyagot, anyukád fog eszedbe jutni, ahogy a teljes neveden szólít. És, mi, mint vérbeli kamaszok, mind tudjuk, hogy az ijesztő.
Sok sikert kívánok, sok szenvedést, sok tanulást, sok barátot, sok jó emléket, és sok jó nevetést! Mindenből sokat, hosszú perceket, mert elmúlik, mintha meg sem történt volna.
Köszönöm a figyelmet!