II. hely: Berényi Lili
Emlék-rabság
Egy seb a kezemen.
Ez emlékeztet rád. Talán mert épp olyan beforratlan, mint amilyen hirtelen vége
lett mindennek, mielőtt még felfoghattam volna.
Itt nem voltak sötét viharfelhők, hogy figyelmeztessenek. Itt csak te meg én
voltunk.
Meg távolság, és már nem csak fizikailag.
Könnycseppek, amik miattad szöktek ki szemem száraz börtönéből.
Az emlékek viszont sajnos életfogytiglanit kaptak az elme cellájában. Nem
dörömbölnek, nincs rossz magaviselet, maximum, ha inger éri őket, mint amikor
meglátok egy képet vagy hallom a hangod. Olyankor viszont a könnyek mezejére
lépnek.
Talán, ahogy telik az idő, megfakul majd csíkos egyenruhájuk színe, és kopni
kezdenek. De attól még ott ülnek a kerek elme sarkaiban.
És neked hogy vannak az emlékeid? Elengedted őket? Szabadlábon vannak végleg?
Vagy csak házi őrizetben? Mondd, gondolsz-e még rám? Mondd, neked is fájt?
Vagy csak nekem kell őrt játszani a saját elmémben, hogy téged ne engedjelek be
oda többé.
Láttam...
Láttam egy nevető lányt a vonaton, baráti társaságban, s mosolygott mindenen.
Ezen a korán reggelen több volt az életkedve, mint nekem összevetve egész
életemben.
Aztán leszálltam.
Láttam egy hajléktalant az állomáson.
Ő is nevetett, közben haját tépte és könnycsepp csordult végig az arcán. Csupán
egy, de az épp elég őszinte.
Beleőrült a magányba, ebben a túlzsúfolt világban.
Jött a metró, mennem kellett.
Láttam egy férfit. Fél kézzel tartotta magát (el ne essen a gyors
szerelvényen), a másikban telefonját nyomkodta.
Olvasott valamit és elmosolyodott. Nekem csak azon járt az agyam, kitől kaphatta
az üzenetet.
Majd éles hang: Móricz Zsigmond körtér.
Visszanéztem a férfira, de ő már csak komoly arccal nézett előre a metró nyitódó
ajtajára.
Leszálltam, de ott maradtam, amíg teljesen el nem tűnt az alagút sötétében a
város lába (alias 4-es metró).
Láttam az ellenőrt a mozgólépcső tetején.
Mint egy világmegváltó nézte a dátumokat, de ha igazán figyelne, észrevenné,
hogy tízből kettő biztosan tegnap járt le.
Felléptem a mozgólépcsőre, sose szerettem.... gyermekkori rossz emlék. Ami
idővel kopik, mint a bérlet kék színe a hónap végére.
Vihar-válasz
Tudod én szeretem a vihart.
Van egy hangulata.
A szél ahogy megtáncoltatja az ágakat, életre kelnek.
Ahogy az ég végre kiordíthatja a fájdalmát, mennydörgés formájában, és kisírja
magát, esik.
Persze ezt csak bentről jó látni. Én ilyenkor kinyitom az ablakot, és nem csak
azért, mert imádom az eső illatát. De hagyom, hogy kifújja az érzéseim.
Hátha eltalálnak hozzád a nagy vihar folyamán.
Majd nézem, ahogy gyorsan eltűnik minden egy pillanat alatt.
Eláll az eső is lassacskán.
S mit hagy maga után?
Koszt, sarat, káoszt.
Remélem, eljuttatta hozzád a Szél az érzéseim, neked címeztem. A te nevedet
ordítottam az esőben.
Csak egy név, de ezer érzés. És suttogtam, míg más nevetett; Kérlek, kérlek!
Téged, de nagyon.
Lehet, csak egy viharba veszett kívánság maradsz. Nem tudhatom.
Várom a következő vihart, hátha válaszolsz...