Újbudai Széchenyi István Gimnázium

Augusztus 14.
Nagy kerek szemekkel vizslattam a hatalmas kijelző táblát, miközben arra vártam, hogy valaki számomra ismerős bukkanjon fel. Kis idő múlva nagy fújtatás közepette megláttam Porhajas tanár urat, amint a lépcsőn küzdötte fel a csomagjait. Odavezetett egy már ott várakozó csapathoz. Egyből leesett, hogy ők a berzsenyisek, több mint tíz ismeretlen arc, fiúk, lányok vegyesen. „Szép kis kirándulás lesz”, gondoltam magamban. Szerencsére a széchenyis évfolyamtársaim is időben meglettek, és nekiláttunk becsekkolni. Mindenki csomagja 20 kiló körül volt – nem csoda: Németországban a „nyár” egyfajta melegebb tavaszt jelent sok esővel. Kellett a meleg ruha és természetesen a sok magyar ajándék a fogadó családnak. Könnyes búcsút vettünk a családunktól, és a gépünk kisvártatva már a kifutópályán gurult.

Túlélve a repülést (és a túlélést oktató német hölgyet) sikeresen leszálltunk Düsseldorfban. Csomagjainkkal elindultunk a kijárat felé, amikor a fotocellás ajtó mögül hirtelen felbukkant egy magyar zászló, alatta egy muris mosolygó férfival. Hangos szavakkal üdvözölt minket, jó erős kézfogása senkit sem kerülhetett el. Ő volt Küpper tanár úr. Betuszkoltak minket egy buszba, ment a vonatunk Dürenbe, sietni kellett. Kicsit megdöbbentünk a kétemeletes szerelvény láttán, mindenki felülre szeretett volna ülni, de a vasárnapi csúcsforgalomban utaztunk, így meg kellett elégednünk a lenti helyekkel. A düreni vasútállomáson már vártak a családjaink, felolvasták a neveket, és összetalálkozhattunk azzal az emberrel, akit eddig csak e-mailből, jobb esetben fényképről ismerhettünk. Az én „lányommal”, Juliával (15 éves, nagyon kedves, belevaló csaj) még aznap este elmentünk biciklivel körbejárni Düren környékét, és sikerült úgy eltévednünk, hogy a 2x2 sávos úton tekertünk vissza a városba…

Augusztus 15.
Reggeli után becsorogtunk az iskolába, ahol beültünk egy lélekemelő fizika- és angolórára, majd az igazgató köszöntött minket. Aztán útnak indultunk megcsodálni a város nevezetességeit: a városházát, ahol a polgármester-helyettes is köszöntött minket, a Szent Anna-templomot és persze a bevásárlóutcákat. Este kivittek minket a város határán, szélkerekek alatt lévő tűzrakóhelyre egy „köszöntő sütögetésre”. Mindenki megfagyott, de legalább a két magyar iskola tagjai is összehaverkodtak.

Ismerkedés

Augusztus 16.
Az első óra után vonatra szálltunk, és elrobogtunk kétemeletes vonatunkon Kölnbe. Körbecsodáltuk a várost alulról, felülről (majd’ kiszédültünk a kölni dóm tetejéről), sétáltunk egyet a Rajna partján, és meglátogattunk egy csokoládémúzeumot. Mondhatom, minden cső végéből folyt a csoki. Össze-vissza kóstolgathattunk, bámészkodhattunk, és jó pénzért minőségi csokit vásárolhattunk. Este moziba ment a társaság. Soha többé nem eszek Németországban kukoricát! Hullafáradtan vánszorogtunk haza, cserecsaládjaink kikérdezték, merre jártunk, és végre a kezdeti görcs után mindennapi témákról is elbeszélgettünk, ahogy szókincsünk engedte.

Csokoládéval folyó Kánaán

Augusztus 17.
Aznapi úti célunkat nem is gondoltuk olyan vészesnek, de amikor megtudtuk, hogy egész nap völgyes-dombos barangolás lesz, inkább visszamentünk volna aludni. Egy Rur melletti kis falutól indultunk útnak a folyó mentén kialakított túraösvényen. A beígért hűvös idő ellenére folyt rólunk a víz. Kis idő múlva elhagytuk a folyót, és egy nem is olyan meredek emelkedőn felkaptattunk egy dombra, melynek a túlsó oldaláról kiderült, hogy egy gátrendszer része. Elénk tárult a Stausee, a Rur egyik víztározója. Ott várt ránk egy hajó, és egy jó négyórás pihentető hajókörút. Este tíz fele értünk haza, sokan már csak az ágyukat akarták, úgy kikutyagoltuk magunkat…

Színek és fények

Augusztus 18.
Ez volt az a nap, amikor átruccantunk német lányostul Belgiumba, majd Hollandiába. Jött az egész osztályuk, nehogy már csak a „cseréknek” legyen aznap szünet… Először Lüttich városában ejtettük meg a kötelező városnézést, láttuk a városi bíróságot (sok taláros, parókás ügyvéddel és bíróval), majd felmásztunk a város legmagasabb pontjára, és gyönyörködtünk a kilátásban. Pár óra múlva már Maastrichtban álldogáltunk az esőben arra várva, hogy bejuthassunk Hollandia egyik legszebb barlangjába. Beérve már nem is volt olyan hideg, de sokan nem gondolták, hogy egy az átlagosnál vizesebb és sárosabb cseppkőbarlangba megyünk, így utána jó páran emlegettük anyánk mosógépét.

Színek és fények

Augusztus 19.
Ezen a napon Aachen volt a menü. Németország ebben az időben lovas lázban égett, és Aachen adott otthont a lovas világbajnokságnak, így ahol csak egy kis szabad hely volt, oda tettek egy lovat. Nemrégen volt nálunk a „cowparade” – na itt ugyanaz volt, csak lovakkal. Sétáltunk az óvárosban, megkóstoltuk a híres mézes puszedlijüket, és ittunk a tojásszagú csodakútjukból.

lóparádé

Megcsodáltuk Nagy Károly palotáját és az általa építtetett templomot, melyben helyet kapott egy Szent István-kápolna is. Aachenben az idő tájt volt vurstli-időszak, mit ők csak Kirmes-nek hívtak. Az itt levő cseppnyi vidámparkocska akkor volt, mint a budapesti. A lányok kipróbálták a legrémisztőbb hánytatókat, de a jókedvük még ezek után sem lankadt. A végére rendesen elfáradtunk. Jómagam annyira, hogy elaludtam a vonaton. Tanáraink azt hitték, hogy vagyunk olyan ügyesek csoportosan hazamenni vonattal Aachenből, így ők ott maradtak. Akadt viszont egy kis gond (miért is ne akadna): mikor felébredtem, egy jegykezelő hölgy állt velem szemben, és amikor mutatni akartam, hogy a jegyem a többieknél van, a többiek helyett üres székek néztek rám. Itt hagytak, a vonat pedig úton volt Kölnbe. Hogyan jutok én vissza? A kalauznak szerencsére leesett, hogy én valószínűleg az imént Dürenben leszállt csoporthoz tartozhatok. Adott nekem egy jegyet azzal a csodás hírrel, hogy legközelebb Kölnben tudok leszállni és visszajönni. Innen Köln még bő háromnegyed óra volt, de nem ez zavart, hanem hogy Németország egyik legnagyobb pályaudvarán kell csatangolnom tök egyedül. Egy részeg punk hapsi észrevette, hogyan próbálom kétségbeesetten (és sikertelenül) felhívni Juliát. Kedvesen segítségemre sietett, felhívta és elmondta neki, hogy egy órán belül otthon leszek (mekkora sokkot kaphatott a részeg hang hallatán szegénykém). Lényeg, hogy időben hazaértem az esti diszkóra, így egy eléggé nyugis éjszakát tölthettem el kissé becsípett német lánykáinkkal egy a mi általános iskolás mikulásdiszkónkat idéző kultúrintézményben. A legszebb, hogy a magyar lányok nem tudták, hogy a vonaton maradtam…

A kölni dóm

Augusztus 20.
Eljött a hétvége és a családi programok, végre hagyhattam Juliát tovább aludni. Délelőtt shoppingoltunk egy kicsit, majd családostul elmentünk meglátogatni egy közeli szép várat. Természetesen a mindennapi eső elkapott minket, és a további terveinket is elmosta. Kárpótlásul elvittek egy olasz fagyizóba, és ettem egy hatalmas kehely After Eight-es csodát. Estére viszont fedett pályás programunk volt. Veronika, az egyik német „cserelány” adott dzsesszkoncertet. A koncert végével siettünk haza aludni, ugyanis másnap korán kellett indulnunk a Köln melletti Brühl városkába.

Felpörögve

Augusztus 21.
Phantasialand… ez a név mindent elárul. Egy hullámvasútpark. Magyarázkodás helyett inkább látogassatok el ide: www.phantasialand.de, s mindent megtudhattok. Csodálatos hely, csak ajánlani tudom mindenkinek. Megváltasz egy jegyet, s ha bírod a néha több, de átlagban egy óra sorban állást, annyiszor ülhetsz fel mindenre, ahányszor nem szégyellsz. Utcai művészek, szórakoztatók, jégrevük és színes show-k várták az eső elől menekülőket. A park mindenféle világrészt felsorakoztat a Vadnyugattól a japán pagodákig. Na jó, nem áradozok tovább.

Phantasialand

Augusztus 22.
Reggel értesültünk Porhajas tanár úrtól a Budapesten történt viharról. Aki tudta, gyorsan felhívta a családját, hogy minden rendben van-e. Aznapi célunk Bonn volt. Meglátogattuk az egyetem egyik karának épületét, amelyhez egy gyönyörű arborétum is tartozott. Míg mi a kertben csatangoltunk, hirtelen megláttuk a tanár urat egy padon horkolni… Túránk a Rajna-partra vezetett minket, hol csodák csodájára összefutottunk egy magyar csoporttal. Egy kis beszélgetés után rohannunk kellett tovább, de az aznapi bevásárlás nem maradhatott el. Ha Bonnban vagyunk, akkor nem hagyhatjuk ki a város fiának, Beethovennek a szülőházát sem. Ennyi japán turistát egy rakáson…
Ez volt az utolsó előtti napunk Németországban, így este összegyűltünk egy búcsúparti erejéig a német iskola udvarán egy kis közös sütögetésre. Mindenki fényképezkedett mindenkivel, e-mail címeket cseréltünk, és fogadkoztunk, hogy még visszajövünk. Még aznap este be kellett csomagolnunk, mert reggel még programok vártak ránk…

Felpörögve

Augusztus 23.
Utolsó napunk első útja a düreni papírgyárba vezetett. Itt megismerkedtünk a készítési eljárással, préselhettünk papírt saját magunknak. Ezek után meglátogattunk egy magyar kórházat, melynek csak a vezérigazgatója magyar, és akinek az esze állandóan a pénz körül forgott.
Elfogyasztottuk az utolsó ebédünket, és könnyek között búcsúzkodtunk, de tudtuk, októberben jönnek a csajok hozzánk. Ezzel kárpótolva magunkat a hazaút vidáman telt, és már a repüléstől sem rettegtünk annyira. Örültünk, hogy viszontláthattuk a családunkat, barátainkat. Csak úgy dőlt belőlünk a szó, ahogy az élményeinket meséltük.
Az életünk hamar visszazökkent a rendes kerékvágásba, de tudtuk, nemsokára eljön az az idő, mikor leszáll a németek gépe Ferihegyen, és újra el fog kezdődni egy tíznapos őrület magyaros felfogásban…

Felpörögve

Majzik Barbara
12.e