Szikszai Cintia (12.B): Régi barát
A rövid elbeszélés a gótikus regények misztikumát ötvözi a halál, a meghalás örök filozófiai kérdéseivel. A csattanóban fény derül a nagy titokra – de! nem az olvasó számára.
Az óra már majdnem hajnali hármat ütött, amikor egy kertes ház ablakából egy fekete holló repült ki a halvány fényben derengő utcára. A csendet csak egy kóbor macska magányos nyávogása törte meg a távolban.
A holló lassan, ráérősen körözött egy kis ideig a tölgyfa felett, majd leereszkedett az egyik ágára. A következő pillanatban már nyoma veszett; a helyén már magas, nyurga alak ült megviselt rongyokban.
A Halál.
Meredten nézte a vele szemben lévő házat. Közepes méret, fehérre meszelt falak, karácsonyi dekoráció - első ránézésre pont olyannak tűnt, mint a mellette sorakozók. Azonban egyvalamiben különbözött. Nem kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt járt először abban a házban. Akkor még nem volt itt az ő ideje, viszont a mai nap már az idős úr is tudta, hogy jönni fog. Mondhatni régi barátként üdvözölte.
- Már vártalak.
Az öregember hangja erőtlen volt, nehézkesen vette a levegőt. A szeme csillogott a láztól.
- Tudom.
Leült az ágy végébe, kíváncsian nézett az öreg, megviselt arcra, ami valami hihetetlen módon még mindig őrzött valamit a régmúltból.
- Félsz?
- Nem. De igen... Talán egy kicsit - az öreg halványan elmosolyodott - kevésbé, mint amennyire kéne.
- Mindenkiből mást vált ki a látványom.
Az öreg felköhögött csúnyán, reszelősen. Vékony, vörös csík folyt le a szája sarkából.
- Az egészből a szenvedés a legrosszabb. Nemcsak a fájdalomra gondolok, hanem a várakozásra. Várni arra, hogy mikor lesz könnyebb... - újabb köhögőroham -,… hogy mikor lesz vége. Ez az egész... felőrli az elmémet.
- Az élet ezzel jár. Túl is eshetünk rajta, ha ezt szeretnéd.
- Nem, még nem. Először lenne egy kérésem... Megmutatnád az arcodat?
Ez volt az első alkalom, hogy a Halál megdöbbent.
- Szeretnék még érezni valami bátorságfélét utolsó perceimben.
A Halál jól tudta, mit értett e kérése alatt: válaszokat. Mi lesz az élet után? Könnyebb lesz? Fog-e még élni valaha, esetleg egy következő életben?
- Kíváncsi vagyok, mi vár rám.
- Mindenki az.
És bár még soha senkinek nem tette meg, neki mégis: felemelte sovány, sápadt kezét, és hosszú, göcsörtös ujjaival hátrahajtotta a kámzsát, és súgott valamit.
Az idős arcon érzelmek sokasága futott át: döbbenet, hitetlenkedés, majd ámulat vette át a helyét, ám mindez csak egy villanás erejéig. A következő pillanatban üveges szemmel meredt maga elé, világtalanul. Békés, kisimult arcán mosoly húzódott - vége a szenvedésnek.
A holló még akkor is az ablakban gubbasztott, amikor a mentősök szirénái belehasítottak a néma csendbe.